A nimfák görög mitológiai nőalakok – a szépség, a termékenység, a természet alkotó és tápláló erőinek megtestesítői. A nimfák különösen szép helyekhez vagy tájakhoz kötődnek; otthonaik a hegyek, völgyek, hűs barlangok, ligetek, fák, patakok és folyók; dús réteken táncolnak, virágos mezőkön pajzánkodnak, mindig jókedvűek és gyakori célpontjai az életerős szatírok szerelmi vágyainak – az élet mozgalmasságát mutatják be. Istenek, istennők kísérői; ők Artemisz vadásznői, Apollón prófétái, Dionüszosz – a mulatozás és a fák istenének – partnerei (sőt, Dionüszosz szerelme, Alphesziboia is nimfa), megjelennek a pásztoristenek, Pán és Hermész oldalán, de szívesen rajta felejtik szemüket a szép, délceg halandókon is.
Az eredeti görög νύμφη szó több értelmű. Jelentései: „menyasszony”, „elfátyolozott”, „rózsabimbó” [1] és "kiteljesedés"; latin megfelelője a nubere jelentése „férjhez menni”. Ezek alapján elnevezésük a fiatalságot és a házasulandó kort, a férficsókra érett lányt jelöli.

Az eredeti görög νύμφη (nü-m-fé) szó több értelmű. Nimfa=tündérlány, mai szóhasználattal. Nő/nü/nu/ni számos nyelven lány/asszony jelentésű.

A nimfák elsősorban a termékenység megszemélyesítői. Alakjaik a természet minden területét át-, és átszövik. Kiemelt kötődésük a vizekhez, forrásokhoz és folyókhoz az élet folytonosságát, a múló időt jelképezi.

A víz – termékenyítő erő: a forrás kifejezi a keletkezést, a születést; a folyó az állandó változást; az óceán a feloldódást, a megsemmisülést. A nimfák a nő életének első szakaszát, annak „fehér aspektus”ait hordozzák. A fiatalság és az örök szépség megtestesítői, „szüzek”, már nem lányok, de még nem anyák. Ezt a időszakot az un. „vörös korszak” az anyaság követi, majd a „fekete korszak” az öregség.

A nimfák alakja jóval régebbi, jóval ősibb, mint a klasszikus antik kor, kultuszuk gyökerei a sámánizmusban keresendők – a helyek, a növények és az állatok megtestesülései – elemi lények.