A halál utólér

Én mindig szerettem élni. Kihasználtam mindent amit az élet ajándékozott. Szórakoztam. nevettem, sírtam csalódtam. Nemsokára már nem tehetem ezeket meg. Elvégre... nem kétséges, aki megszületett, az meg is fog halni. Hogy is mondta egy pap? Igen emlékszem: " Az élet, a halál kezdete". Ezt előbb-utóbb, sajnos mindenki megtapasztalja. Csak vannak akik előbb, és persze, akik később is. Nos én azok közé tartozom, akik előbb tapasztalják. Nem tudom miért éppen én! Habár, nem vagyok egyedül. Az ember sosincs egyedül. Még a nehéz, nehéz, nagyon nehéz időkben sem. Nekem ez jutott. Az előnyöm talán, hogy ráncok, és öregedés nélkül hunyok el. 
Mindenkiben felmerülhet egy kérdés. Mit csináljak az utolsó éveimben, hónapjaimban, heteimben? Szomorkodjak?
Sírjak, hogy "miért"?! Nem! Ezt nem lehet. Inkánn élvezzük ki, amit még nekünk tartogat az élet. Szórakozzunk, és nevessünk! Mondjuk el mindenkinek, hogy milyen sokat jelentenek nekünk. Még az ellenségeknek is. Az ember utolsó perceiben, nem nyugalmat, hanem békét keres. Mindenkivel szemben. Mindennel szemben!
Nekem csak egy kívánságom lesz, a végső perceimben: ne úgy emlékezzetek rám, mint egy szenvedő emberre! Hanem, mint egy eleven gyermekre! Egy jó barátra! Ezenkívül ne szomorkodjatok! Az élet megy tovább, ahogyan az ember is halad előre.